Miért tartott 7 évig a Váratlan utazásaim című könyv megírása, avagy egy könyv születésének története (1. rész)

Nem tudom, mi lett volna akkor, ha megkeresek egy „rendes” könyvkiadót… Lehet, hogy gyorsabban elkészült volna, de félek, nem tudtam volna olyan mértékben felügyelni, amilyen mértékben szerettem volna. Ezért nem akartam bevinni egy könyvkiadóhoz a kéziratot. Illetve hát kérdés, hogy egy ilyen rétegtéma érdekelt-e volna akár csak egy kiadót is. Simán lehet, hogy nem is lett volna esélyem egy nagy kiadóval dűlőre jutni. Úgyhogy nem csak megírtam a könyvet, de azt találtam ki, hogy magánkiadásban fogom kiadni.

Így viszont nekem kellett foglalkoznom az írás mellett a kiadással, aztán az értékesítéssel is. Ez a három terület együtt azért kicsit sok volt főállás mellett. Ha már ennyit vártál a könyvre, hadd avassalak be néhány kulisszatitokba, merüljünk el a részletekben!

Kezdjük az írással! Az oké, hogy nem okoz problémát a gondolataim papírra vetése, de más pár bekezdésnyi szösszenetet írni és más egy könyvet. Ez az első könyvem, nyilván nem volt semmi rutinom a könyvírásban. Léteznek erre mindenféle tréningek, tanfolyamok, de már csak akkor találkoztam ilyenekkel, amikor a nehezén túl voltam. Illetve a legtöbb könyvírós tréning alapvetően az üzleti könyvek írásáról szól. Az meg egy picit más kategória. Még akkor is, ha a könyvem közelebb áll az üzleti könyvek világához, mint a regényekéhez.

Szóval már az írás sem volt egyszerű, azt sem tudtam, hogy kezdjek neki. Először leírtam mindent, ami eszembe jutott, illetve ami megtörtént velem a Váratlan utazás kapcsán. Az elején még nem tudtam, hogy képek is lesznek a könyvben, ezért úgy voltam vele, egy „rendes könyv” legyen már vagy 250 oldal. Persze azzal sem voltam tisztában, hogy ami szövegszerkesztőben 250 oldal, az betördelve, még képek nélkül is több lesz.

Jó egy év telt el, mire egyáltalán a nyilvánosság elé mertem állni azzal, hogy egy könyvön dolgozom, és közel 3 év volt, mire a szerkesztőmhöz eljutott a kézirat. Azt gondoltam, ekkor már jó vagyok, kész vagyok, innen már pikk-pakk megjelenés lesz. Nyilván nem így történt.

A szerkesztés után korrektúrázni is kellett. Itt hadd szúrjam közbe, hogy manapság nem divat a korrektúra, sok könyv szerzője nem áldoz erre, spórol a költségeken. Jó esetben egy körben történik egy korrektúrázás, a már betördelt változatot szokta átnézni egy korrektor. Én a kétkörös korrektúra mellett döntöttem: még tördelés előtt látta és javította a helyesírási hibákat a korrektorom. Ez plusz idő, plusz pénz, de jobb minőséget eredményez. A korrektor már ekkor egy csomó hibát tud javítani. Ha kétszer nézi át a művet, több hibát megtalál, mintha csak egyszer olvasná át.

A szerkesztés és korrektúra után volt még egy feladat: az angolra fordítás. Micsoda? Minek kellett lefordítani?

Két dolog miatt fordíttattam le a teljes kéziratot angolra. Egyrészt szerettem volna az amerikai, kanadai barátaimnak megmutatni legalább kézirat szinten a könyvet. Nekik, illetve az Avonlea Convention nevű nemzetközi találkozóknak köszönhetem, hogy ennyi mindent megtudtam a Váratlan utazásról. Gesztusnak is szántam a fordítást, illetve szerettem volna, ha ellenőrizni tudják így az írásomat, hogy nincs-e benne hülyeség. Másrészt Sullivanék miatt is le kellett fordítani. Ellenőriztetni akartam a kéziratot velük is, illetve úgy voltam vele, hátha megtetszik nekik és valami partnerség keretein belül valahogy rajtuk keresztül meg tud jelenni legalább Kanadában.

Egy ekkora könyv fordítása persze hosszabb folyamat volt. Közben nem lehetett a kézirathoz hozzányúlni, ami szintén okozott egy kis csúszást. Cserébe volt egy plusz hozadéka a fordításnak.

Már a megszerkesztés előtt megkapta a kéziratot pár VU-s barátom előolvasásra. Az ő jelzéseik alapján kicsit tömörítettem, több részt kihúztam belőle. Aztán a szerkesztőm is szerkesztett rajta, és utána ment a kézirat a fordítóhoz. A barátaimmal ellentétben a fordító nem ismert évek óta személyesen, a sorozat témában sem volt benne úgy, mint a VU-s barátok vagy a Váratlan utazást szintén szerető szerkesztőm. Gyakorlatilag kívülállóként tudta a könyvet értékelni. Ráadásul mivel fordította is, pontosan érezte, hogy hol sok, hol terjengős még mindig.

Amikor a fordítás után visszakaptam a kéziratot, újból átolvastam és igazat kellett adnom a fordítónak. Én magam is úgy éreztem, hogy van még mit kitörölni belőle. Úgyhogy jött egy újabb szerkesztés. Először én javítottam rajta (bekezdéseket, egész oldalakat, kisebb fejezeteket húztam ki), majd ment egy ellenőrzésre a szerkesztőhöz.

Ezután jutott a könyv olyan szintre, hogy a kézirat kész, jöhet a tördelés. De ugye eltelt 1 év azóta, hogy elvileg elkészültem a kézirattal és leadtam szerkesztésre.

Az írás közben már nekem is leesett, hogy jó lenne néhány képpel illusztrálni a leírásokat, de a szerkesztőm, Attila javasolta, hogy legyen benne több fotó. Úgyhogy össze kellett szednem képeket. Itt már kezdett bonyolódni a dolog. Van sok fotóm, az évek során rengeteg fényképet készítettem, azokból tudtam mazsolázni. Viszont azt is tudtam, hogy kellenének „hivatalos” képek is Sullivanéktől. Úgyhogy meg kellett őket keresnem. Sajnos hetekig, sőt hónapokig voltak velük kommunikációs problémáim, így hónapok teltek el, mire meg tudtunk állapodni és a szükséges képeket be tudtam tőlük szerezni. Egyrészt egyes jelenetekből kellettek tőlük képek, mivel meg akartam mutatni a könyvben, hogy a forgatási helyek, ahol jártam hogy néznek ki a valóságban és hogy a filmjeikben. Másrészt szerettem volna ismertebb fotókat is beszerezni tőlük, például a könyv borítójának. Harmadrészt egyes témákat szerettem volna az ő képeikkel illusztrálni.

Sok képet szedtem össze, egész konkrét elképzelésem volt sok esetben arról, hogy milyen jelenetre, képre van szükségem. De akadt pár olyan fotó, ahol úgy voltam vele, mindegy, csak legyen valami kép. Tipikusan egyes karakterek képeiről volt szó. Legyen valami kép Peg Bowenről, Jasperről, Marilláról, Eliza néniről stb. Jó lenne valami érdekes fotó Sarah Polley-ról, amin nem korabeli ruhában van. Biztos tudnak ilyet is adni Sullivanék!

Aztán, amikor megjöttek a fotók, több kép sem tetszett. Jó képeket küldtek, de nem tetszett se Marilla, se Eliza néni fotója. Sarah-ról pedig csak egy olyan fotójuk volt, ami a Wikipedián is megtalálható, és hát az sem nyerte el a tetszésemet. Úgyhogy nekiálltam ismét képeket vadászni. Marilla és Eliza esetében több képet is szóba jött, nem tudtam dönteni. Megkérdeztem a rajongókat, készítettem két szavazást. Végül azok a képek kerültek be a könyvbe, amikre a legtöbb szavazatot adták le a rajongók.

Erre a képre szavaztak a rajongók a legtöbbet, ez került be a könyvbe

Nem nehéz belátni, hogy mennyivel több időt vesz el új képek keresgélése, a sorozat rajongóinak megszavaztatása ahhoz képest, hogy „adjatok valamilyen képet, mindegy milyen”. Az ilyen húzásokkal el lehet ám vacakolni, lehet húzni az időt szépen.

Sarah Polley fotója külön történet volt. A fejembe vettem, hogy valami különleges képet teszek be róla a könyvbe. A neten számos fotót lehet találni, persze jogdíj fizetése után használhatóak, de nem akartam egy ismertebb képet használni. Végül egy fotós oldalára találtam rá, aki 20 évvel ezelőtt, a Váratlan utazás forgatása után készített pár fotót Sarah-ról. A fotós aktívnak tűnt, a közösségi médiás felületein posztolgatott. Ennek ellenére nem reagált a megkereséseimre, pedig több csatornán is kerestem. Annyira megtetszettek az ő fotói, hogy inkább vártam, hátha idővel visszaír. Szerencsére pár hét után reagált is, elfoglalt volt egy projekttel, azért nem írt korábban. Megegyeztünk, az egyik képét használhattam.

Ezt a képet kaptam Sullivanéktől, de végül a könyvbe nem ez került. Sarah Polley a 66. Nemzetközi Velencei Filmfesztiválon 2009. szeptember 11-én

Természetesen L. M. Montgomeryről is szerettem volna képeket a könyvbe. Először a rokonságát kerestem meg, azt hittem, tőlük kell engedélyt kérni. Közben kiderült, hogy az írónő fotói nemzeti örökségnek számítanak, egy intézet kezeli azokat, a képeket szabadon fel lehet használni. A nagyobb felbontású képekért viszont valamennyi adminisztrációs díjat kell fizetni. Végül beszereztem kettő Montgomery-fotót is a kevésbé ismertebb képei közül.

Érdekesség, hogy ha már ráírtam Montgomery rokonaira, megkérdezték, hogy miről is szól ez a könyv, mennyire érintett benne Lucy Maud. Elmondtam nekik nagy vonalakban a tartalmát, Montgomery nem kapott központi szerepet a műben, az inkább a Váratlan utazásra van kihegyezve. Végül képeket nem tudtak adni, ők is az intézethez irányítottak, amelyik az írónő fényképeit kezeli. Amúgy Kate Macdonald Butlerrel leveleztem. Ő L. M. Montgomery unokája, és az elnöke a Heirs of L.M. Montgomery Inc. nevű szervezetnek, amely az írónő örökségét kezeli.

Bár ezek az események többnyire párhuzamosan zajlottak, egyszerre több dolog készült, akkor is sok energiámat és időmet lekötötték. És persze összességében növelték a kiadásra fordított időt is.

A teljes történethez hozzátartozik, hogy a képek beszerkesztése, a kézirat betördelése után még az őrületbe kergettem a tördelőmet a további módosításokkal, képcserékkel, esetleges szövegmódosításokkal. 2 képről, a sorozatból kivett jelenetről még kitaláltam, hogy nem a legjobbak, lehetne helyettük jobb fotó is. Sullivanék szerencsére pár nap alatt küldtek új képet. Illetve a sokadik újraolvasás után is találtam még tárgyi hibát is a kéziratban, amit viszont muszáj volt javítani. Így újból és újból hozzá kellett nyúlni a betördelt anyaghoz, ami újabb csúszásokat eredményezett.

Végül azért eljutott a beszerkesztett, betördelt kézirat a nyomdakész fázisba.

Ide kattintva olvasható a poszt 2. része! Abban megírtam, hogyan aktivizáltam a Váratlan utazás magyar rajongói közösségét vagy hogy mi kell ahhoz, hogy elő legyen marketinggel készítve egy könyv megjelenése.